most

minden reggel fejfájásra és erősebb szívdbogásra ébredek

mit érzek, mit gondolok álmomban

amitől?

és mitől múlik el nap közben?

érthetetlen...

Isten szeret téged! - hallom a tévé valamelyik vallási műsorában a szokásos biztató klisét...

és egyszer csak rádöbbenek

szeretni kellene (már, végre) magamat (is)!!!!

Giza (Molnár Piroska): "...mert mi vagyunk a szép Szkalla lányok!"

(Örkény: Macskajáték - vége felé.... (már nem: "mi voltunk stb..." hanem... "...vagyunk..."!)

2012. január 11-én este, a 70. évem küszöbén...)

mert ami egyszer volt, az van!

örökkön...örökké....

nnna, most már ideje abbahagyni a sirást. nem akarok egész évben bőgni!

http://youtu.be/KAe7mUpyw5U

durrogás, pattogás, vagy petárdák zaja vagy tüzijáték, bentről egyremegy. a hangjuk egyforma. valakik örülnek? csak zajjal tudnak. én se birom a teljes csöndet, pedig abban szólalhatna meg a belső hang... a bölcsebb részem... ha ugyan van , megmaradt még... de ha a viágban körülnézek, mintha az fordult volna fejetetejére...

"fusson akinek nincs bora" igen, ez(is) a fekete zongora... Ady meg aktuálisabb mint valaha. de ez a nép, hány generáció már, akinek tanitották, s semmit se tanult tőle...

a magyar ugaron... nekik bocs: nekünk(?) Mohács kell...

na nem festünk ördögöket (mohácsokat) a falra...   valami tisztul, csak előbb mélyre kellett zuhan(ta)ni

Olyan gyorsan telik az idő!!!

Mit idő!?Az élet!...

telik... múlik.... s "a Mirabeau-hid alatt fut a Szajna..."

Makó alatt meg a Maros...

"Száll az idő, itt hagy engem"...

de azért szeretném még utólérni a Szajnát...

nem csak Apollinairet idézgetve...

süt a Nap! nem csak az ablak mögül kellene érzékelni, hanem a melegét is!!! megyek ki... kell ez a külső Nap! lehet , hogy mégse nőttem fel teljesen, még mindig nem... Müller Péter azt mondja, hogy "felnőtt akkor leszel, ha tudod, hogy a Nap benned süt, és ha kívül sötétség van, te is hibás vagy,mert nem világitasz." Megyek ki... a Napba, olyan hamar sötét lesz úgyis!

de holnap napforduló? mikor kezdünk már el belőlről is világítani?!

a mai még a leghosszabb, legsötétebb éjszaka...

de utána....?!

miért ébredek fel, ha még nem aludtam ki magam eléggé, és máris álmos vagyok, miért vagyok álmos, ha egyszer felébredtem....fogalmam sincs soha, hogy hány órakor, meg is lepődök , hogy már reggel van, 7 óra tájékán, felkelésre, napkezdésre a legalkalmasabb, persze lehet, hogy a lefekvésé nem volt az.... azt kellene előbbre hozni, de sose érzem, hogy véget kellene vetni a napnak, s még aznap... valakitől olvastam, hogy mindig csak elodázza a lefekvése idéjét, mintha "azt" odázná el, a nagy (el)alvást, aminek csak főpróbája a kicsi,,,, de "azt " hogy is lehetne elodázni,bár  a sok tennivaló, ami még hátravan, hosszabbitja a napokat (vagy inkább az éberéjjeleket), de lehet, hogy az életet is, kicsit...? Lengyel Menyhért mondatja a Csodálatos mandarinban , hogy az ember addig nem halhat meg, mig boldog nem volt... talán addig se, amig dolga van?...de utána mennyi "idő" kell , hogy végre kialudjuk magunkat, ha előtte túlfeszitjük a húrt, egyáltalán van-e ébredés (van-e "idő" ott, sőt, van-e "ott"?!)... hát ez az... ezért nem fekszem le sose korán! mert csak ez biztos, ez az örökösen prolongált ébrenlét. mégha a kevés alvástól álmosan is.

ezt kellene megtanulni (gyakorolni, csinálni!): szeretni önmagamat... de még leirni is nehezemre esik. vajon miért.... pedig csak akkor szerethetem "felebarátaimat" is. mert ez a kiindulópont.... csak hogy az az "önmagam" nehogy az egom legyen! erre vigyázni.... erre a megkülönböztetésre.... itt áll vagy bukik minden....

(a Kurt Tepperwein könyvnek (is) ez  volt a legsúlyozottabb üzenete. még gondolkodom rajta. bár ő a "gondolkodást" is elveti - a megérzések, az intuitió javára)

álmomban valaki vidám volt... nem én! , de ez is valami.. hiszen én álmodtam!:)

ma egy akkora, elrettentő sült pulykacombot raktak a tányéromra, hogy azt hiszem újra vegetariánus leszek vagy 3 évig... állitólag narancsos volt, de narancsnak nyomát se láttam, az izében sem... kezdhetem is a vegetarianizmusom a narancspótlással... kösz:)

mindegy, hol élsz, csak a saját középpontodat ne hagyd el, az a te otthonod... bárhol is vagy a (kül)világban...

nem tudom, mikor lettem ennyire döntésképtelen, bizonytalan, hogy hiába tudom, hogy a rossz döntés is jobb mint a nemdöntés... (egyébként biztos-e?)... minél tovább él az ember , annál több okot halmoz fel arra, hogy ellehetetlenitse magát...(?) tudja, hogy megbánás a vége, akár igy dönt, akár úgy... azt mondja Jung és sokan mások, hogy egy probléma csak úgy oldható meg , ha fölibe kerekedünk, emelkedünk.. csak nem maradni a a problémán belül... node hova emelkedjünk,...? (ha épp a magasságtól (és mélységtől) félünk..? vagy saját hajuknál fogva stb..., mikor már úgy elvékonyodtak, elszintelenedtek azok a valamikor olyan erős és optimista, sötét hajszálaink... (bár volt valaki , aki azt mondta, hogy ellent mod nekem, a nagy optimizmusával, a hajam... azaz nem illik hozzám... Most már igen? magamhoz szoktattam? Node én se voltam akkor még ilyen...? mivé leszünk? talán, mert ahogy J. A. irta "a bajok lerakódnak az emberben, mint a csontokban a mész..."?! (Meg "szaporodik fogamban az idegedn anyag, mint szivemben a halál..." (De legalább fogorvoshoz elmennék... (mert nekem már nem is szaporodik a fogamban...")

szeretnék nyugodt lenni, nem kiverni csattanásig a villanyégőt, ha felkapcsolom a fürdőszobában, szeretnék világosságot gyújtani a fejemben, anélkül, hogy kicsapódna a biztositék, a mosógép mormogó zaja nyugtató, még jó, hogy azt is bekapcsoltam....búg itt a kezem alatt a számitógép is, és néha beszűrödik valami csendes beszédű utcazaj is az abalak alól

az őszben megöregedő fák . elszáradt, ágaikon felejtett leveleikkel, mozdulatlan, csendben, türelmesen állnak... várhatják a minden csúfságot elborító, megszépitő havat...

a szivem dobogása sem hallik,

akkor lehet, hogy már meg is nyugodtam...?

"Óh, szív! sziv nyugodj..."

a fiatalság és az öregség között legnagyobb különbség, a fiatalság javára... hogy az tele van még lehetőségekkel, előttünk a tér, előttünk a pálya... aztán már legfeljebb sopánkodhatunk azon, hogy mimindent nem valósitottunk meg belőlük...

már nem lehetek balettáncosnő, se hegedűművész, se... se... se... semmi (azaz csak az!)

előbb-utóbb minden nevetségessé válik? szomorú!

(valaki régi -, ma már történelmi nevezetességű archiv fotókat küldött nekem, s azok nézegetése közben jutott eszembe ez az eretnek? gondolat . el is szomoritott. (mint ahogy azt se akartam soha megérteni , hogy az aktuális diákok mit tudnak annyit vihorászni a régi tablóképek előtt...)

a tengercseppnek néha megadatik azt hinnie magáról, hogy ő a tenger.

de hát az is! legalábbis része... mindig is.

mindig mindent máshova irok (teszek) mint kellene, el vagyok tájolva, azt hiszem, eredendően és véglegesen

ez a felület nem meditációs blognak való -eleve, hallgatni kellene, üres lapokat hagyni, ha már a meditáció az, ami...csendes elmélyülés

a leveleket is - hiába - mindig rossz helyre cimeztem, igaz sokszor el se küldtem - ezekből lettek a "falrahányt" levelek c. iráshalmaz, (3 "reménytelen", szerelemnek, ) aztán - profilt váltva a lányomnak irtam efféléket, már mint csak ami a falrahányt borsóságot illeti, szerinte nem, igaz sokszor szóban válaszolt rájuk, (vagy sem), az intelmek meg nem hálás műfaj, amúgy se, ... de hát aki iró, az miért is irjon (válaszleveleket, emailon meg különben is anakronisztikus műfaj a levél. én is pongyolásodom, és rövidülök, már nem is irok teljes, épkézláb mondatokat...se), se pontkat, se nagybetűket... be kellene osztani jobban az időm. tartani magam bizonyos behatárolt keretekhez. fél 12. indulok is. mert hiába vagyok fent hajnali 5 óta ( FARKASOKKAL)... MÉG NEM MOZDULTAM KI...

de remélem aztán jó irányba megyek...

nekivágtam az ősznek, igaz , hogy csak égőt akartam venni a csillárba, de aztán helyette találtam kint másmilyen őszi ragyogást.. perdülő, földet érő leveleket, tetőn napozó madarakat, akik közül pár el is szállt, fényeket, árnyékokat, aranyló fákat... szomorú szépségeket

mint egy finálé jönnek vissza a régiek a tanítványok, barátok, osztálytársak, játszótársak és a holtak is s mind mosolyognak mintha visszafele pörögne a film mintha Karinthy filmje mindjárt felsírok újszülöttként jaj, miért is jöttem oly keservesen annyira nem akaródzva erre a kutyavilágra mintha tudtam volna... pedig annyira szép is lehetne lehetett volna

Szeged, 2011.október 20.

mostanában már 6 kor ébredek fel, azaz nem 5-kor, mitha kezdeném átaludni a farkasok óráját... de megint fáj a fejem minden ébredéskor... mi történhet benne az alatt a pár óra alatt... mi válthatja ki... legalább emlékeznék -jobban- az álmaimra, talán ott lenne a válasz...

nehéz a szívem

szószerint: van úgy, hogy mintha mázsányi súly lenne rajta, és nyomja, nyom... nyomaszt....

mit üzen a lélek ilyenkor? hogy könnyítsek rajta...

de hogy?

pihenek, várok

de mire?

hiszen a nyugodjon (békében)  nem az élőknek szokott kijárni!

de azt már nem szokta hallani az érintett..talán a lelke..

ami olyankor már nem nyom(aszt)hat...nincs kit(?)

 vagy hogy is van ez?....

lélek van (lehet ) test nélkül...(?) de a test biztos nincs lélek nélkül...  bár van akire azt mondjuk, hogy "lelketlen" -( de neki nem is nyomja semmi a szivét... hát épp azért nem? mert nics?)

"A mór megtette kötelességét, a mór mehet"...(?)

Na jó, de nem mindegy , hogy ki mondja. Ha netán valaki, aki nem teszi épp azt a kötelességét, amit "a mórtól" elvitat, és nem is illetékes benne..., akkor...?

Csak megőrizni a higgadtságot és a nyugalmat! Nem belebocsátkozni, nem alásüllyedni... méltatlanságokba. Nem reagálni.

(No de meddig...? meddig lehet eltűrni a tudatlanabb kioktatását..., a mi általa vélt tudatlanságunkról....)

Csönd. Béke.

"fény csönd béke csönd csönd béke béke"(W.S.)

azt hittem simábban fog menni ez az egész "öregedés" ... nem szeretem ezt a szót,nem szeretem a szavakat...újabban, nem pontosak...azért is hallgatok, vagy inkább (máshol) fotókkal fejezem ki magam, de leginkább tűnödni, látni szeretek,....szomorú, hogy épp romló szemekkel...de befelé is jobban kéne látnom... pedig... épp az igazi meditálás hiányzik... talán... bár egy fa lombozatát, vagy akár csak egy virágszirmot nézve megtalálom

szomorú vagyok, hiába akarok épitkezni , egyre, ha a testem már mást akar...

vagy nyugodtan válasszuk csak szét a lélektől?... de attól tartok, itt (még?) nem lehet... egymásra vannak utalva, és meg is határozzák egymást. ha fáj a testem, a lelkem is... de lehet, hogy a lélek fájdalama váltja ki, de erősiti a testieket is... alapkérdés, mi a meghatározó... higgyünk benne, hogy a lélek, de akkor miért nem tud szót fogadni neki a test... és miért nem vagyunk örökéletűek, ha már a lélek -állitólag- az!

majd jövök...

most épp megyek